Árkád : Szilágysági közéleti hetilap, megjelenik Zilahon

Szoktuk mondani, hogy Zilah szürke, jellegtelen település, és itt nem történik semmi. Pedig ennek a városnak is megvannak a maga felemelő, figyelemre érdemes eseményei, melyekért érdemes itt élni és megélni még a hétköznapok rideg, olykor embertelen valóságát is.

Csak egy eseménynek terveztük a kárpátaljai Credo együttes zilahi fellépését partiumi nagy turnéjuk egyik állomásaként, és be kellett látnunk, ott a helyszínen, a ligeti református templom gyűléstermében, hogy még magunkat is alábecsültük. Azt hittük, hogy már nem tudunk soha több könnyet ejteni, másként érezni nemzetünk és nemzettársaink iránt. Ők megmutatták, hogy képesek vagyunk, hogy rejtett érzéseinket csak dugdossuk magunk és a világ elől, de nem tagadtuk meg azokat soha.

De kik is ők? Talán valamiféle kivont kardú hősök, kik felesküdtek pusztuló nemzetünk utolsó végvárainak védelmére?

Nem. Csak egy verséneklő együttes, amely küldetést vállalt. Ők azok, akik Ungvárról hozták el nekünk a saját kárpátaljai sorstalanságukat, versben, énekben és közben segítettek, s hagyták, hogy a magunk sorstalanságát sirassuk. Ők csak énekelték a ma versekbe szőtt gondolatait, a mi megkerülhetetlen sérelmeinket, saját érzéseiket – és hagyták, hogy könnycseppek gördüljenek végig az arcokon.

S a zene, mely körülölelt, eggyé kovácsolt mindannyiunkat… Azt hiszem, valahogy hasonló képen születhettek annak idején végvári vitéz őseink dalai, a Rákóczi- és Kossuth-nóták – újra, meg újra születő, éltető reményként megélt, megénekelt múltunk.

Ti, akik Advent idején hátrahagytatok családot, rokont, barátot, és közénk jöttetek verset énekelni – tudnotok kell –, hogy hálásak vagyunk, mert a bennünk dúló harc békességét hoztátok el és megajándékoztatok annak éltető erejével.

Köszönjük, és teljes szívünkből visszavárunk!

B. Y.