Árkád : Szilágysági közéleti hetilap, megjelenik Zilahon

Még nem is dolgoztunk egy bani árút sem és máris belefáradtunk a napi munkába. Patakzik rólunk a verejték, minduntalan friss vízért, jeges hűsítőkért sóvárgunk

Még nem is dolgoztunk egy bani árút sem és máris belefáradtunk a napi munkába. Patakzik rólunk a verejték, minduntalan friss vízért, jeges hűsítőkért sóvárgunk, no meg egy jó nagy csobbanásért. Aztán beérjük egy zuhanyozással és az egész napunk arra megy rá, hogy bujkálunk az egyre nagyobb számjegyű plusz fokok elől.
Egy ilyen sokadiknak tűnő kánikulai napon eszembe jutottak azok a régi forró nyarak, melyeket gyermeki, ifjúkori emlékekként őrzök, melyek óhatatlanul részei mindannak, ami volt, amit nekem, s talán még sokunknak jelentett az akkori Zilah.
Csak egy hűsítő, rövid, gondolatbeli időutazás terveztem a Meszes ölelte katlanvárosban, s máris tódulnak az emlékek…

Felsejlenek a hajdan volt Népkert hatalmas árnyas fái a Puli-domb aljában. A sétányokon járok, számolgatom az út menti padokat, a rövidítések kitaposott, bozótba vesző szalagjainak labirintusát, s pillanatokon belül a teraszon találom magam. Azon a helyen, ahol annak idején télen korcsolyapálya, nyáron pedig zenétől hangos söröző működött.
Letelepszem egy bádog asztalhoz, magam alá húzom az összecsukható vas széket, és már-már előttem a főúr alakja, amint hozza tálcán a párás falú söröskorsót, a habos, jéghideg „cséppel csapott árpa-lével”. A háttérből gyerekzsivajt hoz a szellő az alig rezdülő falevelek üzenetével, és lassan benépesedik az egész terasz. Vannak, akik pótmajálist tartanak, vannak, aki csak pihennek az eltelt hét után, barátkoznak, beszélgetnek sört vagy éppen málnaszörpöt szürcsölgetve…
Keresem az emlékképek között az ismerős arcokat… s máris felrémlenek a hajdan volt álmos kisváros szívében az egykori Sörkert futórózsái. Az élő cigányzenétől hangos levegőben szálló friss flekken vagy miccs illata, a diszkréten elkülönített asztaltársaságok halk moraja…

Emlékszem, és így már nem is oly kibírhatatlan ez a mostani forróság.
Igen, akkor csak egy poros kisváros voltunk. Sokkal kevesebben, és nyugodtabban hagytuk az időnek, hogy tegye a dolgát. Múljon csak a maga módján, és mi nem siettettük múlását, hisz a sajátunk volt ez a város a régi idők emlékével együtt.

Talán megmondani sem tudnánk, mikor is kezdett rohanni velünk az idő. De azóta sokan lettünk és sokfélék. Kellett a hely. Kivágtuk az utcákat, utakat szegélyező fákat, és nem ültettünk helyettük másokat. Letaroltuk a domboldalakat, hogy házakat építsünk egyre másra, mintha félnénk a tiszta levegőtől, és közben örök rohanásba vagyunk. Versenyt futunk az idővel. Túlélünk, ahelyett hogy élnénk. Tudomásul vesszük, hogy a 35 fokos meleg nem is embernek való, és siratjuk magunkat, hisz mi vagyunk a szegény áldozatok.

Beksy Ida