Árkád : Szilágysági közéleti hetilap, megjelenik Zilahon

Hűvös, őszi, esős napok jöttek. Bánatosak lettek a gyermekszemek is, akárcsak a park didergő virágai.

(folytatás)
Hűvös, őszi, esős napok jöttek. Bánatosak lettek a gyermekszemek is, akárcsak a park didergő virágai. A kerítésmelletti napraforgó sárga sugaras szirmai lehulltak reggelre s olyan lett csupasz tányérja, mint egy megöregedett, eltorzult arc. E mellé még a madarak is rászálltak, hogy csipegesség a megért magvakat. Ettől a fogatlanságtól csak csúnyább lett és látványára Flóra elsírta magát.
- Ne sírj, mert maradt még egy napraforgója a háznak... Ez vagy te! – mondta neki Ilona, hátulról átkarolva sovány kis vállait.
- Nézd – folytatta. Ha belefújok fürtjeidbe, úgy lobognak, mint a napraforgó szirmai. De ilyen szomorú arcú virágot senki sem akar látni. Gyere velem, megnézzük a babákat.
És Ilona, minden tiltás ellenére magával vitte a kislányt, hátha elfeledi a reggeli bánatot.
Két aprócska szobában voltak elosztva egy éves korig a csecsemők. Az egész folyósó visszhangzott a sírásuktól.
- Ide nekünk nem szabad bemenni – hátrált az ajtóból Flórika.
- Még sosem láttátok őket, ti nagyobbak?
- Nem. Őket nem hozzák ki az udvarra, csak ha már megnőttek.
- Ha már megnőttek?! – ámuldozott Ilona.
De már sietett is az egyik ágyacska felé, hogy felvegye az óbégató babát.
- Látod? Éppen olyan göndör a haja, mint a tiéd. És még olyan a színe is. Lássuk csak, hogy hívják – mondta és az ágy fölötti papírra nézett. Olvasd csak el Flóra!
- D...u Viorel – tagolta a kislány.
- Látod, ő is virág, csak kisfiúban. Az ő neve is virágot jelent. De nem is akármilyen virágét, hanem egy nagyon is illatosét. Sajnos azonban itt most mást érzünk – mondta nevetve Ilona, kibontva a baba pelenkáját.
A látványtól megdermedt: égőpiros sebekkel volt tele a bűzös rongyokból kikandikáló popsi.
Gyorsan kikiáltott a folyósóra:
- Jöjjön ide azonnal valaki!
A kiabálásra két dada is szaladt a helység másik feléből.
- Mi történt?
- Nézzék meg ezt – mutatott a pelenkázó asztalon ordítozó csöppségre. Látták, milyen a kis popsija?!
- Igen, persze. Csak még nem jött el a tisztába tevés ideje. Majd egy óra múlva – felelte a szúrós tekintetű asszonyság.
- És ilyen rongyokba bugyolálják őket?
- Tiszták ezek, meg fertőtlenítettek. Mit akar a kisasszony? Ez egy árvaház. Megszokják, nem lesz semmi bajuk – mondta csípősen és akkor pillantotta meg az ajtó mögött remegő Flórikát.
- Hát ez meg hogy került ide? A Doamna még ma meg fogja tudni, annyi biztos!
Ilona kézenfogta a kislányt és köszönés nélkül elsietett. Tudta, hogy most már igazán túllépte az igazgatónő által megvont határt. Gondolataiba mélyedve először észre sem vette Flóra sötét tekintetét.
- Ne félj, nem hagyom, hogy téged bántsanak!
- Én nem félek a bűntetéstől, már megszoktam. Csak, csak... miért hívják úgy azt a babát, mint engem?
- Mint téged? – hökkent meg Ilona és tényleg neki is úgy rémlett, hogy ugyanaz a családneve a kicsinek is.
Visszaszaladt, hogy megbizonyosodjon róla...
Bement az irodába és leste az igazgatónő tekintetét.
- Még nem tud semmit. Még nem adták le neki – gondolta izgatottan és, hogy elejét vegye a pletykának és a besúgásnak, azonnal elkezdte ő maga kimagyarázni az esetet.
- Bent voltam az előbb a babáknál. Egy nagyon csúnya popsit láttam, tele sebekkel....
- Azt akarod mondani, hogy nem látják el őket kellően a dadák? – szakította félbe a Doamna. Tudd meg, hogy az egyiket akkor vettem fel, mikor én ide jöttem. De ha jól látom, te nem vagy a helyeden! Nem a te dolgod a gyermekek s...ggének felügyelete.
- Persze hogy nem – mondta gyorsan Ilona, s hogy el ne veszítse témája fonalát, hiszen másra kiváncsi, csakúgy mellékesen megkérdezte:
- Vannak itt testvérek az árvák között?
- Már hogyne lennének. Csakhogy ez köztünk marad. Rajtunk kívül nem tudhatja senki. Ehhez tartsd magadat... Tudom, úgyis meglátod a gyermekek aktáit. De, mint mondtam már, azok is titkosak.
Ilona arca úgy elváltozott ezekre az újabb követelésekre, mint annak a bizonyos napraforgónak bús feje, amely éppen ma reggelre veszítette el az összes szirmát.
Nem értette, nem érthette meg az itteni helyzetet, hiszen ő maga is annyira vágyott mindig testvérkére, ami sosem érkezett meg régebben a gólyával...
Már nem is figyelt a Doamnara. Maga elé nézett az iratokkal tele íróasztalra.
- Egy vérből vannak. Minden nap találkoznak, és nem tudhatják, hogy testvérek? – suttogta félhangosan.
- Miért? Szerinted jobb volna, ha tudnák, hogy a másikat is elhagyta az anyja vagy, hogy a veréstől hozták ide? De van két kivétel is: ők egyszerre kerültek be. Ők tudják, de mit segít az rajtuk?
- Úristen! – szaladt ki Ilona száján a szó.
- Persze, persze. Nagyon vallásosak lettünk hirtelen! Apropó: ma délután keresztelünk. Neked is ott kell lenned, visz’lát!
Azzal elviharzott. Ilona még hallotta cipője tűsarkainak zaját a macskaköveken mielőtt rosszul lett volna. Émelygett a gyomra, úgy érezte, forog vele a világ.
- Úristen! – ismételte még egyszer.
(folytatjuk)